Anyone, anywhere, anytime. Mindenki, mindenhol, mindig ezt mondja; "úgy szeretnék olyan lenni, min Te", "annyira felnézek Rád", "Annyira tisztellek, hogy ilyen vagy", "Csodállak ezért a jellemért" és még sorolhatnám a végtelenségig. Mindig ezt kapom, ha elkezdek magamról mesélni, vagy ha kiderül, hogy ilyen vagyok. Való igaz, hogy ez tényleg remek állapot. Nem tudom, hogy meg kell tanulni ilyennek lenni vagy kell hozzá valami vagy mindkettő. Nem tudom, hogy bárki lehet ilyen vagy csak kevés embernek adatik meg. Az biztos, hogy sokan szeretnének ilyen lenni és ezen mindig mosolygok. Irányítod az életed, nem lep meg semmi, nem bánt meg semmi, de valamiért felhőtlenül boldog sem vagy. De egyébként én élvezem. Mert mindig is ilyen akartam lenni és úgy látszik most jött el az ideje. Egyébként egy ilyen személyiség, ilyen jellem tiszteletet is követel. Amit én is megkaptam mindenkitől, mert azt tisztelik, aki erős, aki felül tud kerekedni mindenen és aki talán egy kicsit földbe is döngöl, de inkább úgy mondanám megleckéztet. Az ilyen emberekre akár akaratlanul is elkezdenek felnézni az emberek.

Elmesélem az én egyik sztorim a tiszteletről. Már talán írtam róla korábban, hogy volt egy gyerekkori barátnőm, aki sunyi módon, lapítva átvert. Egyébként, a végére már amúgyis nagyon elszaladt vele a ló. Eleinte még el is néztem neki néhány dolgot - aztán volt egy dolog, ami betett. Nem is lényeges, hogy mi, de azért elmondom: volt egy chat csoportunk, ahol négyen, mint mekkora BFF-ek beszéltünk. Aztán egyszer csak látom, hogy hármasban moziznak, azon filmen amit úgy beszéltünk meg, hogy négyen nézünk majd meg. Rögtön kiléptem a csoportból, hisz minek legyek benne, ha ők úgyis hárman beszélnek? Aztán ahányan voltak, annyiféleképpen magyarázkodtak. Én csak nevettem magamban, hogy legalább összebeszéltetek volna. Aztán kiderült az igazság, hogy szándékosan hagytak ki - nem először, de legalább akkor annyi eszük lett volna, hogy nem töltik fel a közösségi oldalra. Utána persze én letöröltem őket minden helyről, hogy véletlenül se létesítsenek velem kapcsolatot - nem azért, hogy én most kemény vagyok és törlöm őket, hanem, mert innentől kezdve abszolút nem vagyok rájuk kíváncsi. Utána még bepróbálkoztak volt a sírás, rívás, én pedig csak mefagyott arccal néztem és hallgattam a szánalmasabbnál szánalmasabb dumákat. Utólag borzasztóan örülök, hogy így történt, mert ennél a csapatnál és sokkal értelmesebb vagyok. A lényeg; hogy amióta elküldtem őket és teljes mértékű érdektelenséget mutatok, mindig írnak szülinapomra, névnapomra, újévkor. Nem csak ők, hanem egy másik "barátnőm" is, akit azt hiszem 1-2 hónapja takarítottam ki az életemből. Ő is írt nekem szülinapomkor. Nos, engem viszont ez nem hat meg. Gondolkodtam, hogy ez miért van, hogy ezek után is írnak és gondolnak rám. Hát az, hogy kivívtam a tiszteletet. Ez remek dolog. Ha az emberek az első hibájuk után meg lesznek leckéztetve, nagyon figyelni fognak innentől kezdve a későbbiekre. Engem pedig senki ne nézzen hülyének, vagy jólelkű jótündérnek,mert nem vagyok az. Önző vagyok és magamért (és a családomért) bármit megteszek, bármit eltiporok. Szerencsére már a többség megtanulta körülöttem, hogy velem aztán nem érdemes kikezdeni, mert nem vagyok szívbajos. Nem haragról van itt szó, nem haragszok senkire. Annyira senki nem érdekel, hogy érzelmeket tápláljak irántuk, nem is értem hogy gondolják ezt. Semmi kedves szikra nincs a szívem legmélyén sem senki iránt. 
Imádok ilyen lenni. A legjobb pedig, hogy nem is kell magam ezért megerőltetni, mert ez vagyok én.

Valamiért szinte kötelezőnek éreztem, hogy írjak erről. Mivel a napokban rájöttem, hogy sokféle gonoszság létezik, de inkább azt mondanám, hogy sokan nem tudják ezt a fogalmat meghatározni! Szóval itt az ideje, hogy tisztázzuk.

Nekem sok gonosz tulajdonságom van. Viszont a szeretteimmel (ami egyes egyedül a családom jelenti) sosem lennék ilyen. De mással, ha MEGÉRDEMLI igen. Itt az első különbség. Biztos sokan ismeritek az emberek azon "kategóriáját", akik kibeszélik a másikat például vag beszólogatnak, kétszínűek. De ők nem gonoszak, mert nem a lelkükből fakad hanem a buta eszükből. Ez nagyon fontos. Nem mindegy, honnan jön a rossz. Nem mindegy, hogy azért mert valaki buta vagy mert valakinek a lelke sötét. A gonoszak okosak és mindent megfontoltan tesznek és eszesen forgatják a kártyákat. Egy következő különbség. Egy igazi gonosz lelkű alaptalanul a saját unalma miatt és mert nem tud magával mit kezdeni, nem kezd el "ártatlant" bántani. Vagy, ha nem ártatlan, de neki nem ártott, akkor sem. Az én gonoszságom csak kifejezetten célszemélyekre irányul, akik ezért tettek! Itt pedig jön egy következő fontos gondolat: a gonosz a múltja miatt lett olyan, amilyen. Aki pedig ismeri a múltját, rájön, hogy jogosan tesz mindent és jogosan lett olyan, amilyen. A számomra legmeghatározóbb érzelem a bosszú. Amivel a baj az, hogyha egyszer valaki megízleli, nem tudja abba hagyni. De ami jár az jár.

A gonosz nem feltétlenül rossz. Inkább... Olyan ember, aki visszadja amit kap. Én nem szeretem a sorsra bízni. Persze, a sors is visszaadja. De én akarom okozni és látni. De a legjobb, hogy élvezem is. A volt "barátaim" felháborodását, hogy azt hiszik érdekel. De az igazság, hogy teljesen jogosan nem számítanak nekem. Mindegyikőjük tett ellenem. Egy barát ilyet nem tesz. Ha mégis megpróbálja, az volt az utolsó tette ami velem kapcsolatos. Utána lehet sírni, hidegen hagy. Mindennap egyre jobban élvezem ezt az énem.
Persze sokan dobálóznak azzal a közhellyel, hogy "Ne süllyedj arra a szintre" vagy, hogy "ettől Te is olyan leszel,mint ő". Ami nem igaz, csak kitaláció és olyan jelentéktelen mondat, ami próbál megállítani - sikertelenül természetesen. Én csak visszaadom. Az nem ugyanaz. Engem nem késztetett a "semmi" arra, hogy ilyenre vetemedjek. Engem valami, sőt VALAKI(K) késztetett erre.

Tegnap írtam egy listát, hogy miről szeretnék majd nektek írni. Egyrészt, le akarom írni, hogy mitől lettem ilyen. Másrészt, hogy a belső lelkem mennyire meglátszik mindenen ami az enyém/körülöttem van. Meg persze sok más dologról. De ma azt akarom kifejteni, hogy milyen volt, amikor küzdöttem saját magam ellen és milyen volt mikor elfogadtam magam.

Egész kicsi koromtól kezdve arra törekedtem, hogy jó ember legyek. Emlékszem olvastam könyvet is arról, hogy hogyan gondolkodjunk pozitívan hogyan változtassuk jobbá az életünket és mi magunk hogyan legyünk jobb emberek. Figyelmes voltam, magam elébe helyeztem mindenkit, mosolyogtam és lemondtam a magam akaratától, másért. De jól éreztem magam, hogy jót tettem. Ez volt a helyes. Majd, ha egyszer is figyelmetlen voltam vagy megbántottam valakit, éjszakánként gyötrődtem. Mintha a sötétség meg akart volna közelíteni. Tiltakoztam, hogy nem lehetek ilyen, hanem angyalinak kell lennem és úgy kell viselkednem. Aztán miután az emberek megmutatták a köszönetüket, hát inkább nem kell. Aztán egyre több emberben csalódtam, egyre több embert vesztettem el, miután már nem segítettem nekik és ettől jól éreztem magam, eleinte persze nem, de az utóbbi jó néhány baráti kapcsolat megszakításaimtól már csak nevettem és azt mondtam, hogy végre kihullik aki nem való mellém. Egy percig sem gondoltam, hogy helyre kellene hozni. Lehet, hogy két emberen múlt volna a dolog, de egyrészt én túl büszke vagyok, hogy én menjek nyalizni - elképzelhetetlen. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, nem is akartam. Rám ne húzgálja jogtalanul senki az orrát és ne gondolja, hogy majd én fogom helyrehozni, amit más elrontott, bár lehet ezen múlna a barátság, nekem akkor ilyen barát nem kell. Na szóval, néhány ilyen történés után egyszerűen csak elkezdtem élvezni, ahogy a megbántás után húzgálják az orrukat, én pedig nagyokat nevetek ezen. Elkezdtem élvezni, hogy irigyebbé és még irigyebbé tehetem őket - ez igaz barát, nem lett volna irigy. Habár, mindig is azok voltak rám a barátaim. Aztán ekkor még nem fedeztem fel, hogy mekkorát változtam, majd elfogadtam önmagam. Minden csupa jó tulajdonságommal.... Elfogadtam, hogy rideg vagyok, hogy szívtelen, elfogadtam, hogy élvezem, ha idegesíthetem a barátaimból lett ellenségeket. Bár bennem nincs harag, csak vágy a megleckéztetésre. 

Majd jött a többi önismereti információ: elkezdtem tervezni, elkezdtem magammal az életemmel törődni, a külsőmmel, a jövőmmel és imádom. Rájöttem, hogy önző is lettem. Elkezdtem racionálisan gondolkodni, minden érzelmes dolgot kiiktattam és éreztem, hogy minden a kezemben van, én irányítok mindent. Amikor ezt felismertem, egy olyan érzés és erő jött belém, mintha legyőzhetetlen lennék. Ezt pedig annyira élvezem! Hisz gondoljatok csak bele:

ha senkihez nem kötődsz érzelmileg, ki bánthat meg? Senki! Ha senkiben nem bízol, ki szúrhat hátba? Senki!

Megtanultam bánni az emberekkel, megtanultam távolságot tartani és megtanultam irányítani az érzelmeim, amiről azt hittem, hogy lehetetlen. Őszinte is lettem, szemrebbenés nélkül kimondom a véleményem, ha az bántó is. De sokkal megkönnyebbült vagyok ettől. Valamint persze, irányításmániás.

Bár sokan ezt elítélnek, hogy rosszul élek. De ki határozza meg mi a jó és mi a rossz? Azt csinálok amit akarok, nem azt, amit más kér. Mindenkinek az a jó, ami boldoggá teszi. Én pedig ezzel még erőt is nyertem. Az életem minden területén meglátszik ez a jellem. Amiről viszont, majd legközelebb mesélek ;)

Hát.. bele is vágnék a közepébe. Nem tagadom, rengeteget gondolkodom magamon. Talán, már túl sokat is. Eszembe jut, hogy régen milyen visszafogott voltam, csendes, mindig inkább csendben maradtam, hogy ne bántsak meg senkit. Ha nem volt kedvem valamihez, akkor is megtettem. Volt, hogy már elnyomva is éreztem magam. De ezt valahogy sosem akartam magamnak bevallani. Mindenkivel kedves voltam, a barátaimhoz nagyon kötődtem. Aztán, mintha valami elragadta volna tőlem ezeket a dolgokat. Sok embert elvesztettem, sok barátot. Nem is emlékszem, hogy ki lehetett az utolsó aki után még sírtam. De sokáig inkább az egyedüllétbe temetkeztem, senkinek nem akartam megnyílni. Volt egy depis időszak. Amikor csak úgy léteztem és bánatos voltam. Aztán, 2015-ben 5 barátnőmmel vesztem össze/szakadt meg a kapcsolatunk. Hát, úgy érzem nem az én hibám, már akkor sem volt se sírás se depi utánuk. Sőt, igazából ők békültek volna, de én nem.

Nálam mindig csak egy esély van. Nem azért, mert annyit akarod adni, hanem mert egy hiba után már nem tudok bízni. Már senkiben és nem is akarok. Az élet annyira megtanított erre. Nagyon megválogatom az embereket magam körül és aki nem méltó, elmehet. Sokszor hittem, hogy "igen, ő igaz barát". De csalódnom kellett. Mindig megdöbbenek magamon, hogy mennyire nem hiányoznak egy kicsit sem. Ez talán azért lehet, mert sosem szerettem őket igazán. Na de mi lett azután, hogy kitakarítottam a kötődéseket az életemből? Szinte felvirágoztam. Mind lelkileg - már ha egy szívtelennek lehet ilyet mondani -  és testileg is. Elkezdtem lefogyni, egyre erősebbnek éreztem magam, igazi önbizalmam lett, amire mindig is vágytam. Bár megtapasztalhatná más is ezt a csodás érzést, ami bennem van. Bár ahogy írtam, ennek ára van. Amióta ez a változás bekövetkezett nálam, folyamatosan magammal vagyok elfoglalva. Vásárlásmániám lett, minden áldott nap szépségápolási termékeket bújok a neten, rendelgetek azzal vagyok elfoglalva, hogy milyen a hajam, hogy lehetne még jobb, fogfehérítés, designer cuccok és még sorolhatnám. Emellett önző is lettem. Régen soha nem választottam volna magam mással szemben. Ma már minden szembrebbenés nélkül megteszem, sőt néha még neki is állok feljebb, hogy valaki hogy gondolhatja, hogy magamnak nem én vagyok az első. Talán nincs ezzel semmi baj. Sosem akartam rossz vagy gonosz lenni. Eleinte annak éreztem magam és minden erővel próbáltam elnyomni magamban az önzést, de végül be kellett magannak is vallani, hogy ez vagyok én. Onnantól kezdve pedig, hogy beismerem magamnak azt, hogy milyen is vagyok, egyre boldogabb leszek és erősebb, határozottabb, elszántabb. Sokszor feltör bennem bosszúvágy. De nem véletlenül. Sok dologra rájövök, hogy ki és mennyi rosszat tett/kívánt nekem vagy épp a szemembe mondta. Csúnya dolog tudom. De ez nem akadályoz meg abban, hogy gyűjtsem az irigyeim. Vannak páran. Bár a legtöbben még mindig azt hiszik rólam, hogy még mindig egy "kisangyal" vagyok. Akkor csak elmosolyodom, hogy lehet ott van még bennem. De most nem ő irányít.

Mintha, a szív lenne az angyal az ész pedig az ördög.  

Minden olyan más, ha az ész irányít. Szinte tudod, hogy mi fog következni. Nincsenek kockázatok, minden megy a tervek szerint, minden könnyebb. Tudod, az emberek mit akarnak hallani, tudod irányítani őket. Nem mintha erre szükségem lenne, de erről az jutott eszembe, mikor állásinterjún voltam. Olyan szöveget lejtettem le magamról, hogy még én is el voltam halva. Persze, már másnap kezdtem is egy informatikai cégnél. Folyamatosan magammal és a terveimmel vagyok elfoglalva. Tervezem az életem, célokat tűzök ki és minden a terv szerint halad és el sem tudom hinni, hogy nem érem el a céljaim. Hogy ez a vesztem vagy épp a sikerem jelenti nem tudom. De akarom. Ami a legfurcsább, hogy a terveimben nem szerepel szerelem. Valamiért nem vagyok egy szerelmes típus, nem úgy, mint rég. De nem is akarok az lenni. Így könnyebb minden és nem akadályoz meg semmi, nem áll az utamban senki. Bár néha igazán elgondolkodom, hogy mi van, ha lesz valaki, aki annyira fog küzdeni a nemlétező szívemért, hogy az még a végén előjön. De valahogy lehetetlennek érzem. Persze, a sors nagy játékos.

Nos, akkor kezdhetném egy kis bemutatkozással.

Talán számtalan ember cserélne velem. Hogy miért? Mert valaminek hatására egy ideje, mintha eltűnt volna a szívem. Mintha csak kitépték volna. Minden közönyös, mindenhez ridegen viszonyulok. De mi lehet ez? Egy következmény? Vagy talán bizalmatlanság? Magam sem tudom, pedig jól ismerem önmagam. De ezek szerint nem teljesen. Én a megtestesült ésszerűség. Mindent előtervezve élek, folyamatosan racionalitásra törekszem. Persze ennek számtalan előnye van. Semmi nem stresszel senki nem tud megbántani. De hogy ehhez mi kell és mit jelent ez "gyakorlatban"? Itt megtudhatod, milyen az, ha az életed a kezedben van. Ha érzelmek nem befolyásolnak, az életed haladhat a terved szerint. Különleges dolog ez. Azóta határozott vagyok és számtalan előnye van. Minden célom valóra tudom váltani, nincsenek kételyeim se semmi. Viszont, nincs önfeledt nevetés és boldogság. Se szerelem. Ez az ára. Mindennek ára van. De vajon megéri? Sikerorientáltságot és tudásszomjat okoz ez a közöny. Mintha választottam volna, de öntudatlanul. Most még élvezem, hogy minden az elképzelésem szerint történik. De vajon meddig? Tudok majd még érezni? Mi kell ehhez? vagy talán ki? Hmm... Meglátjuk.