Anyone, anywhere, anytime. Mindenki, mindenhol, mindig ezt mondja; "úgy szeretnék olyan lenni, min Te", "annyira felnézek Rád", "Annyira tisztellek, hogy ilyen vagy", "Csodállak ezért a jellemért" és még sorolhatnám a végtelenségig. Mindig ezt kapom, ha elkezdek magamról mesélni, vagy ha kiderül, hogy ilyen vagyok. Való igaz, hogy ez tényleg remek állapot. Nem tudom, hogy meg kell tanulni ilyennek lenni vagy kell hozzá valami vagy mindkettő. Nem tudom, hogy bárki lehet ilyen vagy csak kevés embernek adatik meg. Az biztos, hogy sokan szeretnének ilyen lenni és ezen mindig mosolygok. Irányítod az életed, nem lep meg semmi, nem bánt meg semmi, de valamiért felhőtlenül boldog sem vagy. De egyébként én élvezem. Mert mindig is ilyen akartam lenni és úgy látszik most jött el az ideje. Egyébként egy ilyen személyiség, ilyen jellem tiszteletet is követel. Amit én is megkaptam mindenkitől, mert azt tisztelik, aki erős, aki felül tud kerekedni mindenen és aki talán egy kicsit földbe is döngöl, de inkább úgy mondanám megleckéztet. Az ilyen emberekre akár akaratlanul is elkezdenek felnézni az emberek.

Elmesélem az én egyik sztorim a tiszteletről. Már talán írtam róla korábban, hogy volt egy gyerekkori barátnőm, aki sunyi módon, lapítva átvert. Egyébként, a végére már amúgyis nagyon elszaladt vele a ló. Eleinte még el is néztem neki néhány dolgot - aztán volt egy dolog, ami betett. Nem is lényeges, hogy mi, de azért elmondom: volt egy chat csoportunk, ahol négyen, mint mekkora BFF-ek beszéltünk. Aztán egyszer csak látom, hogy hármasban moziznak, azon filmen amit úgy beszéltünk meg, hogy négyen nézünk majd meg. Rögtön kiléptem a csoportból, hisz minek legyek benne, ha ők úgyis hárman beszélnek? Aztán ahányan voltak, annyiféleképpen magyarázkodtak. Én csak nevettem magamban, hogy legalább összebeszéltetek volna. Aztán kiderült az igazság, hogy szándékosan hagytak ki - nem először, de legalább akkor annyi eszük lett volna, hogy nem töltik fel a közösségi oldalra. Utána persze én letöröltem őket minden helyről, hogy véletlenül se létesítsenek velem kapcsolatot - nem azért, hogy én most kemény vagyok és törlöm őket, hanem, mert innentől kezdve abszolút nem vagyok rájuk kíváncsi. Utána még bepróbálkoztak volt a sírás, rívás, én pedig csak mefagyott arccal néztem és hallgattam a szánalmasabbnál szánalmasabb dumákat. Utólag borzasztóan örülök, hogy így történt, mert ennél a csapatnál és sokkal értelmesebb vagyok. A lényeg; hogy amióta elküldtem őket és teljes mértékű érdektelenséget mutatok, mindig írnak szülinapomra, névnapomra, újévkor. Nem csak ők, hanem egy másik "barátnőm" is, akit azt hiszem 1-2 hónapja takarítottam ki az életemből. Ő is írt nekem szülinapomkor. Nos, engem viszont ez nem hat meg. Gondolkodtam, hogy ez miért van, hogy ezek után is írnak és gondolnak rám. Hát az, hogy kivívtam a tiszteletet. Ez remek dolog. Ha az emberek az első hibájuk után meg lesznek leckéztetve, nagyon figyelni fognak innentől kezdve a későbbiekre. Engem pedig senki ne nézzen hülyének, vagy jólelkű jótündérnek,mert nem vagyok az. Önző vagyok és magamért (és a családomért) bármit megteszek, bármit eltiporok. Szerencsére már a többség megtanulta körülöttem, hogy velem aztán nem érdemes kikezdeni, mert nem vagyok szívbajos. Nem haragról van itt szó, nem haragszok senkire. Annyira senki nem érdekel, hogy érzelmeket tápláljak irántuk, nem is értem hogy gondolják ezt. Semmi kedves szikra nincs a szívem legmélyén sem senki iránt. 
Imádok ilyen lenni. A legjobb pedig, hogy nem is kell magam ezért megerőltetni, mert ez vagyok én.