Tegnap írtam egy listát, hogy miről szeretnék majd nektek írni. Egyrészt, le akarom írni, hogy mitől lettem ilyen. Másrészt, hogy a belső lelkem mennyire meglátszik mindenen ami az enyém/körülöttem van. Meg persze sok más dologról. De ma azt akarom kifejteni, hogy milyen volt, amikor küzdöttem saját magam ellen és milyen volt mikor elfogadtam magam.

Egész kicsi koromtól kezdve arra törekedtem, hogy jó ember legyek. Emlékszem olvastam könyvet is arról, hogy hogyan gondolkodjunk pozitívan hogyan változtassuk jobbá az életünket és mi magunk hogyan legyünk jobb emberek. Figyelmes voltam, magam elébe helyeztem mindenkit, mosolyogtam és lemondtam a magam akaratától, másért. De jól éreztem magam, hogy jót tettem. Ez volt a helyes. Majd, ha egyszer is figyelmetlen voltam vagy megbántottam valakit, éjszakánként gyötrődtem. Mintha a sötétség meg akart volna közelíteni. Tiltakoztam, hogy nem lehetek ilyen, hanem angyalinak kell lennem és úgy kell viselkednem. Aztán miután az emberek megmutatták a köszönetüket, hát inkább nem kell. Aztán egyre több emberben csalódtam, egyre több embert vesztettem el, miután már nem segítettem nekik és ettől jól éreztem magam, eleinte persze nem, de az utóbbi jó néhány baráti kapcsolat megszakításaimtól már csak nevettem és azt mondtam, hogy végre kihullik aki nem való mellém. Egy percig sem gondoltam, hogy helyre kellene hozni. Lehet, hogy két emberen múlt volna a dolog, de egyrészt én túl büszke vagyok, hogy én menjek nyalizni - elképzelhetetlen. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, nem is akartam. Rám ne húzgálja jogtalanul senki az orrát és ne gondolja, hogy majd én fogom helyrehozni, amit más elrontott, bár lehet ezen múlna a barátság, nekem akkor ilyen barát nem kell. Na szóval, néhány ilyen történés után egyszerűen csak elkezdtem élvezni, ahogy a megbántás után húzgálják az orrukat, én pedig nagyokat nevetek ezen. Elkezdtem élvezni, hogy irigyebbé és még irigyebbé tehetem őket - ez igaz barát, nem lett volna irigy. Habár, mindig is azok voltak rám a barátaim. Aztán ekkor még nem fedeztem fel, hogy mekkorát változtam, majd elfogadtam önmagam. Minden csupa jó tulajdonságommal.... Elfogadtam, hogy rideg vagyok, hogy szívtelen, elfogadtam, hogy élvezem, ha idegesíthetem a barátaimból lett ellenségeket. Bár bennem nincs harag, csak vágy a megleckéztetésre. 

Majd jött a többi önismereti információ: elkezdtem tervezni, elkezdtem magammal az életemmel törődni, a külsőmmel, a jövőmmel és imádom. Rájöttem, hogy önző is lettem. Elkezdtem racionálisan gondolkodni, minden érzelmes dolgot kiiktattam és éreztem, hogy minden a kezemben van, én irányítok mindent. Amikor ezt felismertem, egy olyan érzés és erő jött belém, mintha legyőzhetetlen lennék. Ezt pedig annyira élvezem! Hisz gondoljatok csak bele:

ha senkihez nem kötődsz érzelmileg, ki bánthat meg? Senki! Ha senkiben nem bízol, ki szúrhat hátba? Senki!

Megtanultam bánni az emberekkel, megtanultam távolságot tartani és megtanultam irányítani az érzelmeim, amiről azt hittem, hogy lehetetlen. Őszinte is lettem, szemrebbenés nélkül kimondom a véleményem, ha az bántó is. De sokkal megkönnyebbült vagyok ettől. Valamint persze, irányításmániás.

Bár sokan ezt elítélnek, hogy rosszul élek. De ki határozza meg mi a jó és mi a rossz? Azt csinálok amit akarok, nem azt, amit más kér. Mindenkinek az a jó, ami boldoggá teszi. Én pedig ezzel még erőt is nyertem. Az életem minden területén meglátszik ez a jellem. Amiről viszont, majd legközelebb mesélek ;)