Hát.. bele is vágnék a közepébe. Nem tagadom, rengeteget gondolkodom magamon. Talán, már túl sokat is. Eszembe jut, hogy régen milyen visszafogott voltam, csendes, mindig inkább csendben maradtam, hogy ne bántsak meg senkit. Ha nem volt kedvem valamihez, akkor is megtettem. Volt, hogy már elnyomva is éreztem magam. De ezt valahogy sosem akartam magamnak bevallani. Mindenkivel kedves voltam, a barátaimhoz nagyon kötődtem. Aztán, mintha valami elragadta volna tőlem ezeket a dolgokat. Sok embert elvesztettem, sok barátot. Nem is emlékszem, hogy ki lehetett az utolsó aki után még sírtam. De sokáig inkább az egyedüllétbe temetkeztem, senkinek nem akartam megnyílni. Volt egy depis időszak. Amikor csak úgy léteztem és bánatos voltam. Aztán, 2015-ben 5 barátnőmmel vesztem össze/szakadt meg a kapcsolatunk. Hát, úgy érzem nem az én hibám, már akkor sem volt se sírás se depi utánuk. Sőt, igazából ők békültek volna, de én nem.

Nálam mindig csak egy esély van. Nem azért, mert annyit akarod adni, hanem mert egy hiba után már nem tudok bízni. Már senkiben és nem is akarok. Az élet annyira megtanított erre. Nagyon megválogatom az embereket magam körül és aki nem méltó, elmehet. Sokszor hittem, hogy "igen, ő igaz barát". De csalódnom kellett. Mindig megdöbbenek magamon, hogy mennyire nem hiányoznak egy kicsit sem. Ez talán azért lehet, mert sosem szerettem őket igazán. Na de mi lett azután, hogy kitakarítottam a kötődéseket az életemből? Szinte felvirágoztam. Mind lelkileg - már ha egy szívtelennek lehet ilyet mondani -  és testileg is. Elkezdtem lefogyni, egyre erősebbnek éreztem magam, igazi önbizalmam lett, amire mindig is vágytam. Bár megtapasztalhatná más is ezt a csodás érzést, ami bennem van. Bár ahogy írtam, ennek ára van. Amióta ez a változás bekövetkezett nálam, folyamatosan magammal vagyok elfoglalva. Vásárlásmániám lett, minden áldott nap szépségápolási termékeket bújok a neten, rendelgetek azzal vagyok elfoglalva, hogy milyen a hajam, hogy lehetne még jobb, fogfehérítés, designer cuccok és még sorolhatnám. Emellett önző is lettem. Régen soha nem választottam volna magam mással szemben. Ma már minden szembrebbenés nélkül megteszem, sőt néha még neki is állok feljebb, hogy valaki hogy gondolhatja, hogy magamnak nem én vagyok az első. Talán nincs ezzel semmi baj. Sosem akartam rossz vagy gonosz lenni. Eleinte annak éreztem magam és minden erővel próbáltam elnyomni magamban az önzést, de végül be kellett magannak is vallani, hogy ez vagyok én. Onnantól kezdve pedig, hogy beismerem magamnak azt, hogy milyen is vagyok, egyre boldogabb leszek és erősebb, határozottabb, elszántabb. Sokszor feltör bennem bosszúvágy. De nem véletlenül. Sok dologra rájövök, hogy ki és mennyi rosszat tett/kívánt nekem vagy épp a szemembe mondta. Csúnya dolog tudom. De ez nem akadályoz meg abban, hogy gyűjtsem az irigyeim. Vannak páran. Bár a legtöbben még mindig azt hiszik rólam, hogy még mindig egy "kisangyal" vagyok. Akkor csak elmosolyodom, hogy lehet ott van még bennem. De most nem ő irányít.

Mintha, a szív lenne az angyal az ész pedig az ördög.  

Minden olyan más, ha az ész irányít. Szinte tudod, hogy mi fog következni. Nincsenek kockázatok, minden megy a tervek szerint, minden könnyebb. Tudod, az emberek mit akarnak hallani, tudod irányítani őket. Nem mintha erre szükségem lenne, de erről az jutott eszembe, mikor állásinterjún voltam. Olyan szöveget lejtettem le magamról, hogy még én is el voltam halva. Persze, már másnap kezdtem is egy informatikai cégnél. Folyamatosan magammal és a terveimmel vagyok elfoglalva. Tervezem az életem, célokat tűzök ki és minden a terv szerint halad és el sem tudom hinni, hogy nem érem el a céljaim. Hogy ez a vesztem vagy épp a sikerem jelenti nem tudom. De akarom. Ami a legfurcsább, hogy a terveimben nem szerepel szerelem. Valamiért nem vagyok egy szerelmes típus, nem úgy, mint rég. De nem is akarok az lenni. Így könnyebb minden és nem akadályoz meg semmi, nem áll az utamban senki. Bár néha igazán elgondolkodom, hogy mi van, ha lesz valaki, aki annyira fog küzdeni a nemlétező szívemért, hogy az még a végén előjön. De valahogy lehetetlennek érzem. Persze, a sors nagy játékos.